Borvonat - Balatonlelle

A Balatonboglári borvidék történetét nyomozva, korai feljegyzések alapján tudjuk, hogy kezdetben nem nagyon tettek különbséget a Balaton északi és déli partvidékének borai között. Így például már a XIV. században „balatoni borokat” termeltek a Veszprémi püspökség Balaton déli partján elterülő szőlőbirtokain. A török időkben terjedt el itt a vörösborok előállításához felhasznált kékszőlő, amely egészen a filoxéravészig domináns volt a vidéken. A XIX. század végén a Balaton déli partját bortermő körzetekre osztották, amelyek közül a kéthelyi körzet a Kisbalaton és a Nagyberek között terült el és főként vörösbort termelt.

Balatonkeresztúr és Balatonszárszó között húzódott a főként siller borokat termelő somogyi homokszőlők területe. A Szárszótól Kiliti-ig terjedő körzetben szintén siller borokat, míg Siófok és Balatonfőkajár között vegyesen fehér és vörösborok készültek. A filoxéra Magyarországon 1875 és 1895 között a szőlőültetvények és az ősi fajták kétharmadát elpusztította. A század végén a Balaton vidékén is megjelent a filoxéra, s egyedül Badacsony hegyén sikerült a nagyobb veszteséget szénkénegezéssel megelőzni. Az állam nagy erőfeszítéseket tett a filoxéra okozta kár enyhítésére: kölcsönöket biztosított az újratelepítéshez, megszervezte a gazdák felvilágosítását, új bortermő helyek kialakítását szorgalmazta, amelyek homoktalajuk miatt immunisak voltak a filoxérával szemben. Ilyen terület volt a Balaton déli, somogyi partján 1891-ben létesített Máriatelep, amelynek területét gróf Festetics Tasziló által felajánlott 800 kh-nyi legelő biztosította, melyből az állam 300 kh-nyit ki is jelölt telepítésre. Máriatelep fő fajtái az olaszrizling, a zöldszilváni, ezerjó és nagyburgundi lettek. A filoxéravész után tehát errefelé zömmel a fehérszőlő telepítés vált uralkodóvá. Részben a tihanyi bencés uradalomban, részben az egykori Festetics birtokon virágzó szőlő és borkultúra alakult ki. A borvidék igazi felvirágzását azonban a XX. század derekán végrehajtott szőlőtelepítés jelentette.

A szocializmus évtizedeiben a Balatonboglári Pincegazdaság irányította a táj szőlő és bortermelését, saját és felvásárolt tételeket palackozva. A 80-as évek végére már tág termékspektrumot dolgozott ki, melyben az exportra szánt, kis tételben előállított csúcsborok (Chapel Hill szelekció) is megtalálhatóak voltak. A Balatonboglári borvidék a XIX. század végén és a XX. század első felében Balatonmelléki borvidék néven szerepelt. A két világháború között a tájat Somogy-Zala-i borvidék néven is emlegették. 1949 és 1982 között borvidéki minősítését elvesztette, 1982 óta Délbalatoni borvidék néven említette a bortörvény, egészen 2001-ig, amikor a borvidék centrumában lévő BB hatására a Balatonboglári borvidék nevet nyerte el. A Balatonboglári borvidék előbb hagyományosan vörös-, majd fehérbor termelő terület volt, de a XX. század második felétől itt is jelentős részarányt kapott az egyre divatosabbá váló vörösbortermelés.

Ma már vegyesen, mintegy 3:1 arányban fehér- és vörösbortermő táj. A fehérborok között a jelenleg uralkodó szőlőfajták a királyleányka, a chardonnay, az olaszrizling és a zöldveltelini (156 ha). Kisebb mennyiségben a rizlingszilváni, a rajnai rizling, a sárga és ottonell muskotály de a tramini és a sauvignon blanc is szerepelnek a telepített fajták között.

Program